Hol a határ? Gondolatok a tanult tehetetlenségről

Egy időben egyáltalán nem tudtam határt húzni. Vagy a frusztrációmból fakadó dühvel utasítottam el embereket és helyzeteket, vagy túlvállaltam magam, akár munkában, barátságokban vagy párkapcsolatban. Most is csak tanulom, figyelem a határozottság és a lágyság egyensúlyát, amellyel jelzem: ez vagyok én, eddig vagyok, innentől már nem rajtam múlik a világbéke. Hol megy, hol nem, és ez teljesen rendben van.

Ami nekem segít: a csempe-metafora 

Az egyik terápiás ülésen még kétezertizenakárhányban felállított a terap, felállt ő is, és megállt egy ponton. Mondta, hogy menjek oda hozzá. A járólap egyik felén állt, pontosan a fugáig értek a lábujjai, és azt mondta, ahogy a fuga másik oldalára léptem, hogy ez a kettőnk közti határ. Majd elkezdett távolodni.

Rávetítve a szitut az akkori kapcsolatomra, majd beledöglöttem, hogy a megoldás a mentális jóllétem érdekében az, ha kicsit (kurvára) sírdogálva is, de maradok a vonal innenső felén. A másik oldalon különben elveszek. Ha pedig ő távolodik, vagy ami még fájóbb: krízishelyzetben el sem éri a határait, az nem az én felelősségem. Ehhez a fugás témához tudok nyúlni azóta is, ha az énképviselettel dolgom van.

Abban a játszmában, hogy ő baszik rá vagy tétovázik, ez egy egyértelmű üzenet, bárhogy fáj is. Azt azonban ne felejtsük el, hogy ha átlépjük ezt a határt, és a másik helyett felelősséget vállalunk, vagy tuszkoljuk az orra alá, hogy “ember, hát ezt kéne csinálnod”, azzal iszonyatosan destruktív állapotot tartunk fenn mi magunk is.

Meg kell tanulnunk kialakítani a saját határainkat a saját és környezetünk egészségéért. A másik megsegítése egy fontos emberi életcél, és helyet kell adni neki, de a teljes önfeladás ezzel nem egyenlő, ahogy az alázattal sem. Megtartani és képviselni magunkat az igazi támogatás, úgy tudunk adni, és úgy tudunk hűen segíteni másnak, ha magunkhoz hűen önazonos – így egészséges – életet élünk.

A tanult tehetetlenség 

Egy ideje visszakúszott az életembe a tanult tehetetlenség mint jelenség, nem párkapcsolati, sokkal inkább munkahelyi téren. Mert bizony ilyen téren is tetten érhető. A tanult tehetetlenség során bizonyos korábbi tapasztalataink alapján prekoncepciókat alakítunk ki, és “úgyse fogja megcsinálni” alapon átlépjhetjük a saját határainkat, és kiszolgáljuk a másikat. Ő meg szépen rájön, hogy ha szart se tesz a kapcsolatért/ az életben maradásért/ a boldogulásért, akkor is minden elrendeződik.

Jelzem, hogy az aktív fél részéről ez nem szolgálat, hanem elnyomás, amibe önszántunkból sétálunk bele. A passzív fél pedig még jobban belustul, és elérhetünk ebben a játszmában egy olyan pontra, amikor ezt a dinamikát nagyon nehezen lehet visszafordítani – vagy egyáltalán nem. Ezért is érdemes még az elején, vagy minél közelebb a kezdetben felfedezett hibás működés ellen felszólalni. Határhúzás.

Tanult tehetetlenség a munkahelyen

Ferikém, megcsinálnád ezt meg azt helyettem? Vagy a kedvencem: emlékeztess majd, hogy ezt meg kell csinálnom… (majd amikor emlékeztetés után sem csinálja meg) de miért nem mondtad többször?

Vállalati közegben ezek a “jaj, menjél utána, hogy xy megcsinálta-e a feladatát, mert jaj lesz neked” hozzáállások számomra ugyanez a tanult tehetetlenség pepitában. Már miért nekem lesz jaj, ha a Józsi fasz és baszik rá, elnézést… az az ő felelőssége.

Lehet, hogy számomra fájó, amiért az adott projekt nem lesz meg, de választhatok: vagy mindenkinél ott hagyom a saját felelősségcsomagját, vagy dönthetek úgy, hogy nem, átlépek minden határt, és x idő után a) összerogyok, b) a fenntartott destruktív forma minden résztvevő életében tovább gyűrűzik.

A következő lépcsőfok a határkijelölésben, hogy ha netán elővesznek azért, mert XY nem végezte a munkáját, akkor gyomorgörcs, fájdalom és dac nélkül mondhassam azt: én a saját munkámért és döntéseimért vagyok felelős. Más munkája, vagy annak hiánya nem az én keresztem, és sajnálom, hogy ezt ti másképpen látjátok, és engem vontok felelősségre olyan munkáért, ami nem az enyém.

Tetszőleges párkapcsolati/ családi mintával ugyanez.

Ha túltömöd csokival, elhízik

Ahogy láttam, sok helyen előkerül a tanult tehetetlenség témája mostanság, Bibók Bea szexuálpszichológus is osztott meg posztot a napokban arról, hogy ha odarakunk valaki elé x tábla csokoládét, biztos isten, hogy nem fog elmenni a boltba tábla csokoládéért. Ezen analógia mentén nem is elvárható, hogy egy másik fél felelősséget vállaljon a tettéért (mert erről is szó van ilyenkor), hiszen kiszolgáljuk a passzív énjét. Ezt a destruktív és kizsigerelő állapotot tehát minden fél fenntartja ezzel a magatartással.

Hogyan húzzunk határt, mivel kerüljük el a tanult tehetetlenséget? 

Határt húzni nem mindig könnyű és nem mindig fájdalommentes, meg nincs szerintem egy  univerzális sablon erre. Ha épp pultos vagy, és betör hozzád egy részeg paraszt randalírozni, akkor felé erélyesebben kell prezentálnod a határaid, mivel ő fenyeget téged.

Nem fenyegető emberrel már nem kell durvának lenni, de ez is egy sokrétű kérdés, amelynek két oldalát emelném ki. Egyszerűen annyira hozzászokott ahhoz a társadalom, hogy nemet mondani bűn, más érdeket képviselni bűn, határozottan határt szabni bűn, hogy sokan egyszerűen nem tudnak mit kezdeni azzal, amikor megtörténik, és durvaságnak veszik azt, ami csak egy elutasítás. Pedig nemet mondani ér.

Szerintem békés határkijelölés például: 

  • Nem szeretnék átállni a munkaasztal másik oldalára, inkább maradnék a helyemen.
  • Az én világnézetembe ez a magatartás nem fér bele. 
  • Nem kérek bort, köszönöm. 
  • Ebben a témában én idáig tudok eljönni, a felelősségem pedig ez és ez. 
  • Ne haragudj, ez a feladat hozzád tartozik, én ebben és ebben tudom vállalni a felelősséget, az én takaróm eddig ér. 
  • Napi 12 órát dolgozom, napi 3-at tömegközlekedem összesen a hét hat napján, sajnos az már nem fér bele, hogy a koncertedre kivasaljam az inged. Sajnálom, remélem, meg tudod oldani.

A másik ág, amit behoznék, az a felismerhetetlenségig torzított fenyegetés. Amikor a hízelgő szavak manipulációja mögé bújva bántanak, összezavarodhatsz. Megsemmisítést és fájdalmat érzel, de közben nem explicit mondják az arcodba, hogy szerintük baszódj meg. Ha esetleg jelzed, hogy diszkomfort érzést okoznak bizonyos passzív-agresszív megnyilvánulásokkal, akkor a nyakadba kaphatod, hogy a gonoszsági skálán aktuálisan hányadik helyen is vagy.

Ami bent, az legyen kint is – légy önazonos

Ha meg csak eltűröd a sértéseket, az adott szituációban elfogadod, hogy téged bántanak. Ha pedig ezt egyszer megteszed, később nagyobb károd származik belőle. Például ha ominózus tábla csokit a kezdetektől minden nap az asztalra rakod, és egyszer mondjuk kimarad, számon kérnek majd, hogy “hol a csokim, hisz ez nekem jár.”

Fontos, hogy jelezd a határaid. Tapasztald ki, érezd meg, számodra mi a komfortos, és beszéljétek meg higgadtan, ha pedig fenyegetve érzed magad, jelezd a másik felé. Mondjuk egy manipulátorral rettentő nehéz zöld ágra vergődni, hiszen mindig ő lesz az áldozat, akit te bántasz a viselkedéseddel, és tudni fogja, melyik érzelmi zsarolás nálad milyen gombot nyom be. Légy óvatos, és tiszteld meg magad azzal, hogy megszűröd, mit engedsz be. Amit pedig én ilyenkor még szem előtt tartok, hogy ami bent, az legyen kint.

Jómagam bizonyos okok miatt extrém bizalmatlan vagyok, dolgozom ezen. Alapvetően erős a határhúzásom, néha talán sok is, de törekszem rá, hogy egyik vagy másik oldalra ne csússzak át. Néha én se tudok határt húzni. Ilyenkor bennem diszkomfort érzés keletkezik, és dühös leszek, amiért korlátozva érzem magam, pontosabban: fel akarnak vetetni velem olyan terheket, amelyekhez semmi közöm, és én meg fel is veszem. Innen már nehezebb egy fokkal visszalépni, de nem lehetetlen.

Ebben a posztban nincs tehát rolyan tipp, amit egy receptfüzetbe fel lehetne írni. Amit tehetsz, hogy figyeled magad adott szituációban, csiszolod magad, hogy az énképviseleted egészségesen erős legyen. A lényeg, hogy se te se a másik ne sérüljön (bár ez sem csak rajtad múlik).

Leave a Comment

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

tizenhárom + tizennégy =