Egész nap rajtam volt az utóbbi idők szorongásának fojtása, marhára nem tudtam ellazulni, pedig szerettem volna. Ez még inkább belecibált egy spirálba, hogy aztán este hasfájással üljek le ikarot énekelni a szer mellé.
Megéléseim és gondolataim naplózom mesternövényi diétámról
Valahogy nem találtam a helyem, de ez mostanában jellemző lett rám. Valahogy nem találom a kapcsolódást önmagammal, pedig ha megtörténik, maga leszek a Nap sugara saját kis planétám és a többi égitest számára is. Na, hát ezt a napsütéses állapotot szeretném most megtalálni. Kevertem egy falakat feloldó testolajat, azzal, meg egy kis gyertyalánggal és füsttel készültem fel… a hangulatra.
A sámáni hagyományokhoz rokoni szálak fűznek, egyébként kisgyerek korom óta kapcsolódok hozzá hol erősebb, hol gyengébb szálakon. Mondhatnám, egyre erősebbek és hangsúlyosabbak ezek a szálak, és van egy, ami immár Dél-Amerikához köt. A perui sámánasszonyról, aki a holisztikus szemléletet, a természetszeretetet és a tudományt vegyíti, korábban már írtam. “Véletlenek” (érted, há-há) sora folytán keveredtem a portájára, azóta pedig, hogy először együtt énekeltünk, egy nagyon erős köteléket érzek vele. Ha belegondolok, ezt korábban is éreztem, de akkor vált az egom számára is bizonyossá, hogy itt valami rezonancia van a levegőben.
Hát, Zsuzsi most tartott nekem egy szertartást. Többedmagammal veszek rajta részt, ráadásul egészen jövő hétig tartó mesternövényi diéta ez teljes absztinenciával. Egyfajta önkontroll kell hozzá, kemény belső munka, ikarók és egy mesternövény. Minden, mi szem-szájnak ingere.
Csináltam már ennél brutálisabb diétákat is, végeztünk pszichoterápián kőkemény árnyékmunkát. De nem az a lényeg, hogy minél durvább legyen egy folyamat. Bár, a durvaság is nézőpont kérdése, és ki tudja még, mit rejt a holnap.
Mostanában nehéz a kapcsolódás, mint már mondtam. Amint beleengedtem magam a nyitó szer relaxációs gyakorlatába, bevillant valami fényesség (lehet, a monitor, a Peruból vezényelt online esemény átka), amitől egyből arra asszociáltam, hogy valaki betört hozzám, és lámpával világít egyenesen az arcomba. Nesze neked, belső csend, békés otthonra találás.
Innen szép felállni, bár nem volt egyszerű, teljes görcsben voltam és ó, igen, a hasfájás végig kísért a folyamaton. Kedves tőle, hogy nem hagyott egyedül. Yann és Zsuzsi nyitó ikarója azért valamennyit segített. A feltett kérdésekre, utasításokra szépen reagált a testem, megtaláltam a pontot, ahová lélegeztem. Egy ponton pedig úgy beszúrt a májam, hogy azt hittem, az univerzum összes csillaga épp a fejem körül kering, mesebeli élmény volt.
Amikor Zsuzsi egyedül énekelt, teljesen elszálltam. Maradva a kozmikus hasonlatoknál, egyszer csak egy tűéles fekete lyuk jelent meg lelki szemeim előtt a maga vantablack létével, körülötte szórt színekkel. Messze nem volt fogható korábbi meditációs élményeimhez, amikor minden szir-szar fraktál játszadozott az elmémben, de ez az a kis kapirgálás, amire most szükségem volt.
A pszichedelikumok agyra gyakorolt hatásában nem vagyok szakavatott, de annyit tudok, hogy avatatlan kezekben sok kellemetlenséget okozhatnak, avatottaknak pedig jó iránymutatók. DE. Az agyunk bizonyos kémiai anyagokat önmaga is képes termelni, pszichedelikumok nélkül. Ettől volt az 10-20 éve, amikor egy VHK koncerten berévültél, mint állat (ma már sajnos nem, ez nem az a véháká ? ). Ugyanez a berévülős állapot elérhető énekléssel, zenéléssel, és ami a legjobb: meditációval is (nem imagináció, hanem valódi medi). Nos, lassabb folyamat, mint papírozni, de egyrészt tartósabb, másrészt kifizetődőbb, kellemesebb. Nem maradsz ott a szarban, ha esetleg rád tör egy laza pánikroham, és függő se leszel.
Mondom, nem vagyok szakavatott, az eddigi tapasztalásaim és szakemberekkel folytatott beszélgetéseim beszélnek belőlem. Szóval a kis fekete lyukból eljutottam odáig, hogy teljesen figyelmen kívül hagyva a tépelődést, kell-e, lehet-e énekelni, nekiálltam. Én. Mindenki szerencséjére lenémított mikrofonnal, de énekeltem az ikarót, ami felemelő érzés volt és tekintve, hogy nem beszélek shipibo nyelven, rohadtul furcsa is. Nem emlékszem tisztán a történtekre, túlságosan réveteg volt ez az állapot, még az is lehet, hogy meg sem történt, csak képzelődtem. Örömmel tölt el, ha visszagondolok rá, ennyi maradt meg mostanra.
És ez bőven elég. Gyermeki izgatottsággal várom a holnapot meg az elkövetkezőket, akkor is, ha tudom, hogy ez a pár nap egy érzelmi hullámvasút és akadálypálya furcsa kombinációja lesz. A fehér liliom lesz hű társam az úton, hallgatva az intuíciómra neki nyitottam tiszta teret, adok táplálékot a felgyűlt energiáimból, neki hagyom, hogy csodás növény-létében vezessen és tanítson.
Fotó: Havas Eszter
