Számomra Jane Goodall tényleg egy megismételhetetlen jelenség volt és tudtuk: ha eltávozik, egy tartóoszlopát veszíti el az egész emberiség. Ezt éreztem akkor is, amikor pár éve egymás mellett ülve néztük végig a róla készült egyik filmet, és most is, amikor a halálhírét emésztem.
Jane Goodall élete példaértékű, egy olyan alázatos etológust épített magából, akinek legendás csimpánzkutatói munkái valódi mérföldkövek voltak. Visszahúzódó volt, de inkább végigturnézta az életét halála pillanatáig, hogy mindenkinek szóljon: gyerekek, ez az irány nem oké. Hasonló erőket érzek magamban munkálkodni, menni és szólni, visszaterelni az útra, és nem azért, hogy az embernek jó legyen – hanem hogy ne okozzunk több kárt. Mert nem vagyunk pusztulásra ítélve – mi a világnak pusztítóivá váltunk.
Jane mindig olyan reményteli könyveket írt, a pécsi beszédét volt szerencsém meghallgatni hosszú évekkel ezelőtt, ott is folyamatosan azt mondta, hogy baj van, de nincs késő. Lépjünk, mert tudunk mit tenni. Nem is értettem.
Nagyon sokat köszönhetek neki lágyulásomban, megengedésemben és abban, hogy óvni kell azt az üzenetet, amit ő közvetít.
Mégis, sokkal tragikusabban látom a helyzetet, sokkal perzselőbb düh van bennem, amiért leszarjuk azt, amiért Jane Goodall például küzdött (Pedig egykor mennyi remény volt bennem!). Meg kéne állni. Abba kéne hagyni ezt a vég nélküli fogyasztást és kiszipolyozást. És ha erre az a válasz, hogy “hát igen, a gyárak…”, akkor megkérdezném, kinek termelnek azok a gyárak? Kinek a temus-sheines-olcsóoldalas cuccait rejtik a világot átszelő konténerek, mert az olcsóbb? Hogyan drágább, inkább ez itt az érdekes kérdés.
Jane-nek irigylésre méltó érzéke volt ahhoz, hogy nyugalommal, puhán és tisztán beszéljen olyan kínos, mégis fontos megoldásokról, mint a népességszabályozás vagy a fogyasztás mérséklése, az erdő- és népirtások, legyen szó emberről, állatról vagy növényvilágról… vagy kizsigerelésről… mert ezt tesszük, meg nem ugorva az evolúciós lépcsőfokunkat, ahová egyébként rég elértünk, de valahogy még ragaszkodunk a cickányszerű rovarevő ősünk működési mintáihoz. Közben pedig leválasztottuk magunkat a természetről, mintha mi kívül állnánk rajta. S persze felette.
Kaptam is egy kommentet a Jane Goodall tiszteletére beállított majommal pózolós ideiglenes social media fotóm alá, miszerint nem félni kell a majomtól, hanem felrúgni, ha szemtelen.
Nos, itt tartunk. Ez a végtelenül öntelt, nemtörődöm, kivagyi nímand szemlélet az, ami az embernek természetessé erősödött – miközben a lehető legtermészetellenesebb és szomorúbb viselkedés.
Tudtuk, hogy Jane Goodall sem fogja kicselezni a halált, és ez így van rendjén, meghalunk mind. De azzal, hogy ez a nap eljött, vele együtt halt számomra az a remény is, amit megannyiszor nyújtott kegyelemmel és tisztelettel. A természet és a tőle elszakadt ember közti híd egy pillére volt, pótolhatatlan eleme a VALÓDI életnek.
Döbbenetesen sokat tett a világi jóllétért, azért a kapocsért, ami láthatatlanul ott van minden lény közt, csak korrodált már a ráköpködött nyálunktól. Egyszerre nyújtotta kezét a csimpánzok és az eltévelyedettek felé, amit nem sokan tettek meg. Őrzője volt a lángnak, ami most már kevésbé ég fényesen. Van-e remény arra, hogy mágylát gyújtsunk belőle mi, ittmaradottak?
