Az intuícióhoz két dolog szükséges: gyakorlás és önmagaddal való kapcsolódás. A recept nagyon egyszerűnek tűnik, semmi olyat nem kell megszerezni hozzá, ami ne lenne a birtokunkban. Akkor mégis miért olyan nehéz az intuitív élet kialakítása?
Én hiszek a holisztikus szemléletben, a kauzalitás elvében, az energiában és még sok minden másban, ami a világnézetemet formálja folyamatosan. Abban is hiszek, hogy rendkívül sok zaj, aka bullshit terjeng a világban, ami hiteltelenít komplett szakmákat vagy életterületeket. De ez van, minden tapasztalás. Van egy kialakult gerince a hitrendszeremnek, de rendre adódik hozzá más, elveszek belőle, egyszerűen alakul, akár egy fa élete évszakváltások közben.
Az intuíció szó latin eredetű, mai értelemben véve a megérző képességünket értjük alatta. Rengeteg tudományágban megjelenik, ugyanúgy foglalkoznak vele a biológiában és a fizikában, akár a pszichológiában, én utóbbira fókuszálnék most, bár meg kell hagyni, hogy a többi terület is érdekes, különösen a filozófiai háttere mozgat még meg. Persze spirituális és vallási vezetők is felkarolták már az intuíciót mint olyat, de igazából ez is leírható a tudomány nyelvén.
C. G. Jung szerint nagyvonalakban a tudattalan egy észlelése, amely ösztönös. Gyakorlatilag a hüllőagy egy funkciójaként tudnám leírni eddigi ismereteim alapján, ami persze semmit nem jelent, de az ősi kapcsolódás, a legösztönösebb tevékenységeink egyike a megérzés. Ugyanolyan, mint a zsigeri félelem a nagyvadtól, és ugyanolyan jó iránymutató segítség lehet a hétköznapokban.
Korábban egy sámán-pszichológus interjúalanyom mondta, hogy a természettel együtt élve nem opció az, hogy az intuíciódra hallgatsz vagy sem. Ha nem hallod meg, mit súg, meghalsz a picsába, mert felfal az oroszlán, megmar a kígyó, ilyesmi. Hogy a városban elcsap a kocsi, mert nem figyelsz arra, hogy üvölt egy hang a sok közül a fejedben: VESZÉLY, szerintem az is köszönhető annak, hogy az intuíciót visszaszorítod.
Természetesen ez nem azt jelenti, hogy minden a mi hibánk, és hogy a balesetek is azért vannak, mert mi szarunk bele, erről szó sincs. De az teljesen egyértelmű, hogy eltávolodtunk ettől a fajta észleléstől, ami megnehezíti az életünket. Egyszerűen annyi felesleges zajjal élünk együtt, ami tökéletesen elnyomja az intuitív énünket, hogy nem halljuk a saját isteni hangunk. Hogy ebből később származhat-e baj, az változó, hiszen lehet, olyan zárt életet alakítottunk ki, ahol intuíció nem is kell. Kérdés, a bezártság élet-e egyáltalán.
Szerintem ez nagyon ritka, hiszen a döntések meghozatala során fontos hagyatkoznunk a megérzéseinkre is, és hát, ugye, minden tettünk gyakorlatilag egy döntés. Egy valamibe beleállás és valamiről lemondás gyönyörű tánca. Ez megint csak nem azt jelenti, hogy mondjuk egy szakmai döntés során hagyjuk magunkat sodródni, fontos tudnunk például parfümkészítésnél a választott összetevőink kémiai és szinergikus hatásait, de figyeljünk a belső hangra is: EZT tedd neki bele.
Az intuíció kéz a kézben jár a tudománnyal és a tudással, legalábbis jó esetben. Az intuíció nem önigazoló, nem simogatja az egot, egyszerűen van, figyelmeztet, segít, óv, értéket ad.
Amikor állásinterjúra mész, és van egy “hú, bazmeg, hátrálj” érzésed, az nem véletlen. Nem kell egyből elrohanni egy másik irányba, de hallgasd meg a belső hangod és figyeld az apró rezdüléseket, hogy vajon miért lehetett ez az első megérzésed.
Valamelyik közepesen szar Csernus könyvben olvastam, hogy a nők a párkapcsolat első két hetében már tudják, hogy a mellettük lévő férfi életük párja lesz-e vagy sem (arra emlékeim szerint nem tért ki, a pasikkal mi a helyzet), és sok esetben a rózsaszín köd miatt nem veszik figyelembe ezeket a jeleket és az agy által üvöltött NE CSINÁLD, BASZD MEG intelmet.
Visszatérve az interjúalanyomra, ilyen a vadonban nincs, különben megdöglesz. A civilizációban is, csak lassabb és nyomorultabb lesz a halál, pontosabban az előtte húzódó életedet teszed nyomorulttá. Ehhez hozzájön még, hogy bátortalanok vagyunk kereteket kijelölni, nincs elég önbizalmunk a változtatásra, mert hát “úgysem érdemeljük meg”, és megannyi társadalmi bullshit, helytelen családi minta, amit az évek során magunkra vettünk, gyűlöletből fakadó saját reakciók, aztán voilá, kész az életnek nevezett elcseszett időnk.
Az intuíció szerintem nem egyenlő az ösztönnel, ahogy nem is áll vele szemben. Az intuícióra, megérzéseinkre hagyatkozni nem ördögtől való. Ez nem egyfajta sodródást jelent, nem lesz, ami lesz alapon kulcsoljuk tarkóra a kezünket és dőlünk hátra. Ugyanúgy, ahogy a meditáció sem pihenés, az intuitív élet sem lazítás. Ez kőkemény munka, ami gyakorlás során egyre jobban és könnyebben megy majd. Arra vigyázzunk, hogy közben ne veszítsük el a kapcsolatunkat az anyagi világgal, mert annál kiábrándítóbb aligha akad, amikor valaki spirituális kiteljesedésre hivatkozva elszakadt a földi valóságtól.
Az intuíció nem egy biztos út. Úgy értem, nem tudhatom, mivé válik, mi lesz abból a döntésemből, amit ez alapján hozok, de nem is kell, hogy az legyen. Ez is egy teremtő erő, ami bennünk van, és ami segít az úton. Úgy gondolom, akkor érdemes hallgatni rá, ha fejlesztjük, ha lehántoljuk róla a külső réteget, mert tapasztalatom szerint sokszor gondoljuk egy gyerekkori/ korábbi rossz tapasztalatból fakadó emlékre, hogy megérzés, miközben csak egy deduktív reakció. Ha megtanulunk különbséget tenni, akkor viszont olyan határtalanná válik az életünk, olyan kinyílottá válik, mint a lótuszvirág. Csodákat fogadunk be, és csodákat is adunk a világnak, holott mocsárból nőttünk ki.
