Az ember hasznossága sosem a tevékenységében mérendő, sokkal inkább abban, kellő humusszá válik-e, és anyagi javai vele porladnak-e, hogy aztán messze táncolja a szél. Mert ugyanannyira értékes az életünk, mint a szúnyogé, és ugyanannyira gyönyörű, amikor ez átlényegül.
Csak teljes tüdőt megtöltő mélységben tudom beszívni az avarillatú levegőt, különösen akkor, amikor egy kis reggeli deresség kíséri. Mindent átható, részletgazdag, kvintesszenciális szagot áraszt magából az ősszel ledobott lomb. Az egységet, az egységességet, a mély tiszteletet és magát az életet hirdeti.
Hiszen mi az élet – a látható szakaszon túl egy állandó körforgás, amelynek a legszentségesebb része, hogy visszalényegülhetünk a nagy egész részeivé, kvarkokká esve szét. A rothadás nem egy végső állomás vagy egy siratnivaló pont az ominózus szakasz végén, egy bevégeztetett esemény csúfos vége vagy egy lejtő.
Épp ellenkezőleg, az élet sava-borsa koncentrálódik itt, a hőn áhított alkímiai talányok aranya testesül meg ebben a mindent átható illatban és színkavalkádban: amikor a lebomlott klorofill látni engedi a karotin vagy antocianinok pompáját, majd később a belőlük a gyökérbe viszahúzódó életerő hiányától leszédülő levelek megkezdhetik ciklusuk további időpillanatát. Tápanyaggá válnak. Tápanyaggá válni pedig élőbb, mint bármi.
Az avar mélységes, madarakkal liggatott csontjainkig hatoló szaga ezt, az élet dübörgését tárja fel nekem. Megnyílik általa a világ, eggyé lesz minden, és megláthatjuk: mi mind az univerzum egyetlen porszemének szélén üldögélünk.
Erre tanít engem az ősz. A visszahúzódás szükségességére és szépségére, amelyre szükség van. Enélkül nincs lomb, nincs tápanyag, nincs körforgás. Az állandó építkezés maszkulinitását preferáló társadalomban erre emlékezni, és nem halálfélelmet társítani hozzá létkérdés.
Különben is: ősszel ordító madárdal, telt ízek, színek és szagok, a bőrt simító különböző hőérzetek birtokolják az érzékeket. Szerencsések vagyunk a váltakozó évszakok szent földjén, hogy ezt megtapasztalhatjuk nap nap után.
