Nem osztok meg közéleti tartalmakat itt, de erről fontos beszélni. A kiváltó szösszenet: a YouTube bejelentette, hogy videói alatt nem lehet eztán dislike-ot nyomni, magyarán nem fejezheti ki senki a nemtetszését egy gombnyomással – csak pozitív megerősítés adható a gombok segítségével. Fuckin’ bullshit még akkor is, ha a közösségi médiára nem jó túl nagy figyelmet fordítani. Mivel a formáló ereje óriási, sajnos nagyon veszélyessé válhat ez a húzás, ami szerintem egy példa a cancel culture jelenségre.
A cancel culture jelensége kurvára nagy teret hódított ma magának, ami elsőre nagyon kis kedves, pozitív dolognak tűnik, de rendkívül destruktív, és elképesztő mentális feszültséget okoz már most sokaknál, mert egyszerűen nem merünk nemet mondani, nem merünk kilépni egy egyértelműen káros helyzetből, tördeljük a kezünket és visszafojtunk, mert ELUTASÍTANI BÁNTÓ.
A cancel culture, vagyis nagyjából az, hogy elzárkózunk egy kulturális megnyilvánulástól, esetleg az elutasítástól vagy kritikától, nem jó dolog. Nem épít, nem pozitív és nem kedves. Maximum álságos. Hogy valaki érzékeny, és hópehelyként olvad el egy kritikától, sajnálatos, de megesik. Egy szuperérzékeny vagy mentálisan instabil embert viszont csak akkor kezeljünk úgy a mindennapokban, mintha búra alatt tartanánk, ha azt akarjuk, hogy elsorvadjon. Támogassuk és szeressük a másikat, legyen bármilyen, ezt pedig úgy tudjuk megtenni, ha őszinték vagyunk vele.
A kritika hiánya nem fejleszti az embert. Ha csak pozitív megerősítést kap/lát valaki, az torz kép, torz képből pedig nem lehet egészségesen következtetni. A kritikát elviselni, abból építkezni felnőtt dolog. Ha például egy gyerek felnőtté váló időszakában vesszük el ennek a lehetőségét, sosem él majd teljes értékű életet – de persze gyereket vállalhat, tehát ezt a sérült mintát adja tovább, ami tovább sérül, és generációkon át nyomorodunk, miközben 2021-ben se túl rózsás a helyzetünk.
A negatív visszajelzés szar, mert érezhetjük magunkat értéktelennek tőle, ha nem vagyunk mentálisan stabilak – márpedig a rohanó, fogyasztói társadalomban a stabilitás meglehetősen ritka kincs. Ettől még fontos elmondani, ha el akarunk határolódni.
Rengetegszer hallom, hogy ha valaki egy adott témáról negatívan nyilatkozik, kapásból azt a választ kapja, hogy ha nem tetszik, akkor ne beszéljen róla, lépjen tovább anélkül, hogy elmondhatná a gondolatait. Ha nem tetszik egy termék, ne sértse meg az alkotót, inkább csak hagyja békén. Már elnézést, de miért ne formálhatnánk negatív véleményt bármiről?
Ne mondjuk el, ha az ebéd ehetetlen, ne utasítsunk vissza egy gyökér udvarlót, esetleg menjünk is hozzá/ vegyük feleségül, hogy szegényt meg ne bántsuk? Ha nem tetszik egy portéka egy boltban, nem mondhatjuk el, mert az bántó? Ne emeljünk szót az ész nélküli fairtás, a kínzások ellen, MERT AZ VALAKINEK KELLEMETLEN?
Egyrészt megtisztelem a másikat azzal, hogy felnőttként gondolok rá, aki felnőttként meg tud birkózni az őt ért csalódással és azzal, hogy elutasítom. Másrészt magamat is megtisztelem azzal, hogy nem nyomok el magamban semmit. Megengedem magamnak, hogy ha valami nem tetszik, azt elmondhassam, hiszen ez van bennem, ez vagyok én. Fontos leszögezni, hogy a megfelelő kommunikációs kereteket használjuk. Az elutasító válasz továbbra sem egyenlő a gyalázkodó, személyeskedő faszfejséggel.
Azt is megengedem továbbá, hogy más is megtiszteljen a negatív véleményével, kritikájával. Ilyen szép ez a világ, nem nyomok el senkit – mert ha védem a szuperérzékenyt, de a másiknak NEM ENGEDEM MEG, hogy úgy nyilvánuljon meg, ahogy akar, az mi, ha nem elnyomás?
Éppen ettől lesz veszélyes ez a rendszer. Nem mondja ki nyíltan, hogy elnyomó, mégis az. Egy sunnyogó, lappangó erő, amit habos-babos mázzal követendő, támogató eljárásnak mutatnak, miközben kényszerítő, önkényes és zsarnoki.
