„Vajon milyen lehet egy jel délutánja?” – teszi fel a kínzó kérdést Grandpierre Attila egy régi VHK számban, ami azóta is elkísér, hogy először hallottam. Választ nem találtam, ámbátor nem is kerestem rá igazán. Pedig izgalmas kérdés, ami mégtöbb kérdést vet fel. Ma például arról ugrott be, hogy a nőiség mesternövényének vajon milyen lehetett a hétvégéje itt nálam?
Majd elmondja. Amiről most írni tudok, az az, hogy nekem milyen vendégül látni őt. Végül úgy döntöttem, nem minden napomról számolok be, egyrészt a diéta része ez a fajta megvonás is, másrészt olvasói szemmel hű, de izgalmas dolgok nem történtek. A belső munka a külső szemlélőnek amúgy sem az.
Mi az a mesternövény?

Egy ideje kísér egy szorongó állapot, és ahogy kibogarásztuk a diétát vezető, egyébként pszichológus sámánnal, szépen haladok a depresszió felé. A tünetek egyértelműek voltak, de explicit kimondás nem történt eddig. Különös megélés, nem hasonlítható az eddig átélt önsajnáló páholyaimhoz, kicsit olyan, mintha kívülről figyelném, ahogy tompa ködként vagyok jelen a saját életemben.
Tűélesen látom a világot, nincsenek periódusok, mintha egy kis rész leválna, és az lenne ebben a fásult állapotban. Kicsit réveteg, néha remeg a kép. Mintha lenne egy töppedt ikerszarkkómám, egy kis meg nem született testvér, aki itt van velem és néha, egyre többször átkapcsolja a műsort a tévében, én meg vagy pofánvágom a távirányítóval, vagy azt mondom, legyen, amit akar, én meg elvagyok hátul a gondolataimban, míg megy valami random fos a tévében, amit nem is figyelek.
Ezzel dolgozunk tehát. A táplálkozási és viselkedési vezetett mesternövényi diéta arra való, hogy a testi-lelki megtisztulás során erősebben kapcsolódjunk magunkkal, a földdel, az éggel, ezt a munkát segíti egy kiválasztott mesternövény. Eközben persze megy a pszicho, rádolgozunk a nyugati ember módszerével is, miközben már azt sem tudom, mikor ettem utoljára csokit, meg egyáltalán hogy kell használni a fűszereket, és egy ideje gyógyteákat sem iszom. Csak egyet.
Lilium candidum
Mesternövényemnek teljesen az intuícióra, a belső erőm hangjára hallgatva a fehér liliomot választottam. Megszólított, vagy én őt, végtére is mindegy, éreztem, hogy erre az erőre lesz most szükségem. Önbizalomnövelő. Sokan hiszitek, hogy maga vagyon az önbizalom gránitoszlopa, de ha valamiről, az önértékelési és önszeretet zavarokról tudnék többkötetes mesekönyvet írni. A liliomnak van még egy saját energiaforrásokhoz „visszavezető” hatása is Zsuzsi szerint, ami nekem most kell. A nőiséggel, az önelfogadással, a kommunikációs blokkoldással, a kreatív és/vagy szexuális energiák felszabadításával és áramoltatásával van összefüggésben ereje. Meg ezer mesés tulajdonsága van, amit nem lövök le, mindenesetre segíti fogyasztóját, hogy szirmának megfelelő adagjait fogyasztva úgy nyíljon ki, akár maga a virág.

A diétáról egyéb részleteket nem fogok közölni, akit érdekel, keresse meg Zsuzsiékat.
Az előző részek tartalmából
Hogy hogyan is kezdődött a műsor, arról itt írok részletesebben, kissé sejtelmesen. A nyitó szertartás nagyon erőteljes volt, azóta munkanapok és stresszfaktorok is vannak mögöttem, nem tudtam teljesen elszakadni a hétköznapoktól, de nem is ez volt a cél. Figyelem magam, naplózom az álmaim, amik a tea óta meglehetősen élénkek, és mivel van mögöttem már annyi tapasztalat, értelmezni is tudom őket valamennyire (az értelmezést is naplózom, tiszta tinikor). Némi testi folyamat is beindult, nem hányok-fosok sugárban, nem is esne most jól, de van egyfajta tisztulás, meg mivel nem zabálok össze-vissza, a plusz kilóim töredéke is távozott.
A diétától függetlenül az utóbbi időben már érzékelhető az állapotomban javulás. Ismét elkezdtem olvasni, érdekelnek az emberek, van 1-2 életcélom, nem panelekkel reagálok, hanem mély, intuitív kapcsolódásokban van részem. Ismét beszélnek hozzám a növények (a szó nem feltétlenül patológiás értelmében), van kedvem dolgokhoz, esküszöm, még az is megfordult a fejemben a múltkor, hogy szórakozni menjek. Zenét hallgatni, táncolni, inni, beszélgetni emberekkel. Aztán persze nem mentem, annyira azért nem vagyok jól, hálló!
„Menni, nem menni? Egyek, ne egyek?”
Tehát van egy disszonancia a társas kapcsolataimban. Akarok is kapcsolódni meg nem is. Van egy vágyam rá, de nem megyek közösségbe, egyik állapotba se állok bele. Ellenben ráfüggtem a közösségi médiára, és ott keresem ezt a kapcsot. Ami, mint tudjuk, egy kitalált világ, nem a valóság. Amikor meg találkozom 1-2 értelmes emberrel, olyan érzésem van, mintha kóricálnék egy random sivatagban, és találok ilyenkor egy oázist, belevedelek a vízbe, és megkönnyebbülök. Eszembe jutott erről Master Oogway bölcselete:
„A tegnap már történelem, a holnap még rejtelem, de a ma adomány. Becsüld a jelent, mert jót jelent!”
Mondta ezt akkor röhörészve, amikor a Kung Fu panda nem tudta, mitévő legyen. Most én is olyan vagyok, mint az új helyzetébe csöppent Po. Mindazonáltal ezek még csak felismerések, amelyek édeskevesek a változtatáshoz, de az ereimben érzem, jön nemsoká a gyakorlatorientáció.
Ohh, az elmúlt napokban doboltam, énekeltem, táncoltam, kicsit helyrepakolgattam az életteremben a dolgokat. Dobolás közben nem találtam a hangokat, éneklés közben el-elcsuklott a hangom, ráadásul nem is az a hang jött ki a torkomon, ami szokott (wtf), tánc közben meg reccsent egy akkorát a nyakam, hogy be is csípte az ideget valamelyik sérvem (wtf 2). Az ego a Facebook csopiüzikkel és a fizikai balfaszkodásokkal próbálja visszavenni az uralmat felettem, de nem tudja, hogy mindezek ellenére is az önkontrollé a gyeplő. El-elkalandozok, haladhatnék nagyobb önfegyelemmel, de mivel az önelfogadás növényével dolgozom, tudatosítom, hogy ez most így van jól.
Tudok-e repülni?
A mai közös rituálé végén megkérdeztem azért a biztonság kedvéért, van-e valami, amit rosszul csinálok, ami miatt nem röppentem a diéta másnapján a Nirvánába. Nincs, ha esetleg nem lenne egyértelmű a válasz. A mai ikaro első másodperce volt számomra a legerősebb. Abban a pillanatban, ahogy lehunytam a szemem, beszippantott egy örvény, majd ettől annyira megrettentem (erőmmel való kapcsolódás hiánya, ugye), hogy vissza is rántottam magam. Bele-belelazultam, de ez már nem volt olyan. Van még munkám bőven. Az út viszont hív – nemsoká jönni fog a lassú víz partot mos után egy szédítő zuhanás, aztán egy repülés, vagy megdöglök. Megdögölni meg nem óhajtok, úgyhogy:
Mielőtt teljesen elhülyéskedném, tényleg jót érzek, és erre enged következtetni az a sok apróság, ami történik velem nap nap után. Nehézségek lesznek eztán is, de nem egy vakvágta lesz az életem. Kedden lesz a következő csoportos szertartás, amikor megbeszéljük a részleteket, mit is látott Yann és Zsuzsi, mit érzékeltek és hogyan látják a dolgaim ők, mi a további teendő, ha már vállalták, hogy vezetnek ezen a csodás ösvényen. Kíváncsian várom a továbbiakat, ikarokkal a fülemben és a nyelvemen.